Edittel a szülés után egy hónappal vettem fel a kapcsolatot. Első találkozásunk megdöbbentő volt számomra. Egy végtelenül törékeny, sovány, hajlott hátú fiatal nővel ültem egy helyiségben, akinek arca megviselt volt, de szemében öröm bujkált. Kislányát végig ölben tartotta, még a kabátját is így vette le, fel.
     Az volt a kérése, hogy segítsek neki a gyámügyi csoport egyik munkatársával való kapcsolattartásban, mert ő már nem bírja tovább.
     Beszámolt titkolt terhességéről, arról, hogy milyen alaposan készült a szülésre, hogyan tette el a méhlepényt szülés után, mert "azt majd megvizsgálják az orvosok, hogy ép-e". Majd elsírta magát, mivel azt gondolták róla, hogy ártani akar a gyermekének, ezért kisebbik lányát a csecsemőotthonba helyezték el, szülői felügyeleti jogától pedig megfosztották. Edit a csecsemőotthonba járt szoptatni három óránként, miközben a három éves lányát is ellátta. Egy hónap múlva visszakapta Nikit, de már kimerült. Nem tudott eleget tenni a gyámügyi előadó kérésének, hogy hetente több alkalommal beszámoljon a gyerek fejlődéséről. A gyámüggyel való kapcsolattartást én vállaltam át, amennyiben Edit a velem való rendszeres találkozásokat el tudja fogadni.
     Az említett elsődleges cél mellett fontosnak tartottam azt, hogy megerősítsem őt anyai szerepében, hogy fel tudja dolgozni a magányos szülés okozta traumát, s fel tudjon készülni egy újabb, tartós párkapcsolatra (házasságra, amire ő maga régen vágyott).
     Négy hónapon át heti rendszerességgel találkoztunk. A második beszélgetésünk alkalmával rájöttem, hogy Edit bűntudata a titkolt terhesség és a magányos szülés miatt sokkal nagyobb, mint gondoltam. Most döbbent rá, hogy mindaz, amit tett, az általa óhajtott gyerek halálát is okozhatta volna. Bűntudata, szégyenérzete szomatikusan is megnyilvánult, olyan erős hátfájdalma volt, hogy nem tudta felemelni a fejét. A titkolt terhesség és a szülés feldolgozásának utolsó szakaszában javaslatomra leírta a történetét. Később publikálásra is felajánlotta: "Bízom benne, hogy ennek hatására a hasonló helyzetben lévők mernek majd segítséget kérni."
     A beszélgetések során sajátos kapcsolat alakult ki köztünk, mivel lén magam is gyereket vártam. Ez a tény, valamint az, hogy Edit nem akart sem orvoshoz, sem más segítőhöz fordulni, behatárolta az életvezetési tanácsadás időtartamát.
     A negyedik hónap közepén csökkentek gerincpanaszai, már egyenesen járt. Kislánya megfelelően fejlődött, nyugodt, kiegyensúlyozott baba lett. Edit édesanyjával való kapcsolata rendeződött annyira, hogy merészelt tőle segítséget kérni. Anyai szerepében is több irányból megerősítették, de a legfontosabb az volt számára, hogy a gyámügyi csoportnál dolgozó munkatársam újra bízott benne. A jövőről, a tervezett párkapcsolatáról csak egy találkozáson esett szó. Elmondta, hogy szeretne még egy gyereket, de azt már teljes családban hozza majd világra.
     Egy év telét el utolsó találkozásunk óta, Edit újra férjhez ment és most gyereket vár.

Ahogyan Edit maga leírja

     21 éves vagyok, 2 kislány édesanyja.
     A szüleim 6 éves koromban elváltak. Előtte egy 1 évig laktunk együtt anyu, a bátyám és én. Édesanyám megismerte a nevelőapámat, és férjhez ment hozzá. Mielőtt anyu férjhez nem ment, boldogok voltunk a testvéremmel. Anyu borzasztó kedves volt, figyelmes, sokat foglalkozott velünk.
     Utána, hogy férjhez ment, született egy öcsém. A nevelőapám megváltozott, már csak a közös gyerek volt a középpontban. Szeretem az öcsém mai napig, csak furcsa, idegen érzés volt az, hogy anyut is ennyire megváltoztatja. Tudom azt, hogy egy kisgyerek sok figyelmet és szeretetet érdemel, én is sokat foglalkoztam az öcsémmel. Játszottam, sétálni vittem magammal. Arra gondoltam végig, ha öcsi megnő, akkor újra a régi lesz minden, nem kell többet babusgatni, ma nem lehet vele normálisan beszélni. A szüleim ahogy nőttem, egyre szigorúbbak voltak. Nem mehettünk sehova, még a barátnőimmel sem. Az osztálytársaim állandóan piszkáltak is miatta.
     Arra gondoltam, ha elvégzem az általános iskolát, utána engedékenyebbek lesznek. De sajnos nem. Anya újra terhes lett, megszületett a húgom. Akkor pedig kezdődött elölről ez az egész. Szigor, gyerekpesztrálás, sehova nem menés. Bekerültem egy szakmunkásképzőbe, és onnantól megváltoztam. Sajnos rászoktam a cigire, egyre többet maradtam ki otthonról.
     Úgy éreztem, nekem szükségem van szórakozásra, kikapcsolódásra. 16 évesen semmit nem tudtam arról, milyen barátnőkkel elmenni sétálni, moziba menni társasággal, fürdőbe menni, szórakozni egy kicsit. A húgomat vihettem le sétálni és az öcsémet is, de egyedül soha.
     Lent a lakótelepen ismertem meg nagyobbik kislányom édesapját. 1 éves együtt járásunk után néha titokban találkoztunk, de este 7 órára mindig fel kellett mennem.
     A sulit otthagytam, elhelyezkedtem boltba dolgozni, napi 12 órát dolgoztam.
     Volt olyan, hogy szüleim csak fél órát engedtek találkozni vele. De nekem szükségem volt rá, mert nagyon szerettem, boldog voltam, igazán boldog, mert tudatában voltam annak, hogy szeret. Így lett az, hogy terhes lettem tőle, megváltozott minden. Tagadta azt is, hogy az övé, azt akarta, vetessem el. Választás elé állított, vagy ő, vagy a gyerek. Hiába szerettem, ez kevés volt ahhoz, hogy elvetessem a gyereket. Akit tudtam, hogy az enyém, senki, se a szüleim, senki nem veheti el, mivel ő csak az enyém. Tudtam, bármi fog történni ez a gyerek engem szeretni fog, felnevelem és nagyon jó anyja leszek. Tudtam, hogy egyedül, lányanyaként meg van pecsételve a sorsom. Mindenkitől szemrehányást kaptam, megaláztak, piszkáltak, megjegyzést tettek. Hiába volt minden, megszültem a kislányom. Szülés előtt egy héttel hagytam abba a munkát. Azért dolgoztam, hogy a gyereknek meg tudjak venni mindent, amire szüksége van.
     Hála Istennek, meg tudtam venni mindent. Anyuéknál laktunk, de ez nem volt jó, megváltozott minden. Mivel a nevelőapámnak olyan munkája volt, hogy nappal aludni kellett neki, éjszaka dolgozott. A gyereknek nem szabad volt hagynom sírni, nehogy felkeljen, a lányom állandóan az ölemben volt. Furcsán fog hangzani, de még a WC-re is vittem magammal, nehogy sírjon.
     Tudtam, ez nem mehet így sokáig. A lányomat egy éves korában beadtam a bölcsődébe, és elmentem dolgozni. Közben pedig a lányom apjával perbe fogtam. Két évig pereskedtem, mire a vérvétel bizonyítékok alapján bebizonyították, hogy ő az apja.
     Időközben elköltöztem albérletbe a gyerekkel. Szabadnak éreztem magam, boldognak a lányommal. Lett egy újabb kapcsolatom, mert úgy éreztem, a lányomnak is szüksége van egy apára. De sajnos ez a kapcsolat nem sikerült jól.
     Újra terhes lettem, egyedül maradtam. Nem mertem szólni senkinek róla. Tudtam, hogy úgyse segítene senki. Nem tudtam megtenni, hogy elvetessem, soha nem tudtam volna megbocsátani magamnak. Féltem az újra megismétlődő megalázástól, megjegyzésektől. Féltem mindentől, mindenkitől. Nem akartam, hogy kioktassanak, lenézzenek, szóbeszéd tárgya legyek. Így arra az elhatározásra jutottam, nem fogok szólni róla a szüleimnek, amikor már megszültem, kész tények elé akartam állítani őket. Az orvoshoz sem mentem el, mivel tudtam, a védőnő kijönne látogatni, és akkor megtudnák a szüleim. Júniusba odaköltöztünk apuékhoz, mert nem tudtam fizetni az albérletet. Közben a hasam szépen nőtt. Nem vették észre, mert mindig bő melegítő volt rajtam, hogy ne látszódjon. Volt olyan pillanat, amikor el akartam mondani, de nem tudtam, hogy reagálnának rá. Volt olyan, hogy megkérdezték apuék, hogy nem vagy-e terhes? De nemet mondtam mindig.
     Tudtam, szeptemberben el kell költöznünk, mivel kicsi volt a lakás, és az öcsémnek kezdődik az iskola. Nem maradhattunk tovább. Azt is tudtam, hogy szeptember elején meg fogok szülni. Muszáj valamilyen albérletet keresnem, ami mind a két gyereknek meg fog felelni. Nyugodtan egyedül tudom nevelni, nem kell félnem másnak a szóbeli támadásaitól.
     Borzasztó nehéz volt titkolni. Ugyanúgy kellett viselkednem, mint egy átlagos anyukának. Ugyanúgy cipekedtem, szaladtam, a kislányomat ölben cipeltem. Nehéz volt magamba tartani, amikor rugdosott a gyerek, vagy a rosszullétemet, a fáradságomat. Nehéz volt egy helyben ülni, hogy ne vegyék észre rajtam.
     Fájtak a lábaim, szerettem volna kiabálni, hogy segítsen valaki, terhes vagyok, hogy örüljenek úgy, ahogy én. De nem tehettem. Lelkileg nagyon összetörtem, borzasztó bánatos voltam. De nem mutathattam ki, csak azt látták rajtam, hogy valami furcsa rajtam.
     Elérkezett a szeptember, találtunk egy albérletet vidéken. Annyi pénzem volt, hogy azt kifizessem. Tudtam, nem maradhatunk itt hosszú távon, mivel két gyerekkel nem fogom bírni. De pillanatnyi megoldásnak jó volt. Tudtam, hogy szülni fogok, és a gyereknek nyugodt helyre van szüksége, ahol száz százalékosan tudok mindkettővel foglalkozni.
     Szeptember 2-án apuék segítettek kiköltözni, este 7 órakor mentek el. Éreztem, nyugodt vagyok, most már minden rendben. Gondoltam, majd másnap szépen kipakolok, rendet csinálok. Úgy éreztem, minden megoldódott. A nagyobbik kislányomat megvacsoráztattam, lefürdettem. 10 fele elaludtunk mind a ketten.
     1/2 11-kor felkeltem arra, hogy görcsöl a hasam. Azt hittem azért, mert sokat cipeltem. Hasra feküdtem aludni, de 10 perc múlva ismét felkeltem, arra, hogy erősebbek, s tudtam, ezek már a fájások. Sétáltam, simogattam a hasam, és féltem nagyon. Nem tudtam, mit csináljak. Ha elmegyek a telefonfülkéhez mentőt hívni, lehet, út közben rosszabbul leszek és akkor a nagyobbik kislányommal mi lesz.
     Nem akartam egyedül hagyni. A fájásaim erősebbek lettek, a magzatvíz elfolyt.
     Tudtam, innen már nincs visszaút. Hova induljak el éjjel egyedül, segítséget kérni?
     Féltem nagyon. Tudtam, ezt a gyereket egyedül kell megszülnöm. Tudtam, meg tudom csinálni. Tudtam, a gyerek bármely percben megszülethet. Leültem féloldalasan a fotelba, leterítettem bele fehér vasalt lepedőt. Készítettem oda a gyerek lefürdetéséhez tiszta vizet. Tudtam, hogy a köldökzsinórt el kell majd vágni, ezért odakészítettem egy ollót. Lemostam, nehogy véletlenül elfertőzzem a köldökét. Sírtam, mert féltem. Nem tudtam gondolni csak arra, ennek a gyereknek meg kell hogy szülessen. Nem tudtam arra gondolni, hogy valami baj lehet. Nagy nehezen lezuhanyoztam, bementem a szobába és akkor jöttek a tolófájások. Nem kiabálhattam, nehogy a lányom megijedjen. Szorítottam a kezem, betömtem vele a számat.
     Imádkoztam. Istenem, segíts, most ne hagyj egyedül! Félek! Kérlek, segíts rajtam!
     Éreztem, hogy a gyerek teljesen beilleszkedett. Tudtam, mindjárt kibújik a feje. Éreztem alulról, hogy nyomja a gátat. Jött egy erős fájás, alulról szakadtam széjjel, még egy fájás, és megszületett a feje. Irtózatosan fájt. Tudtam, a következő fájással meg kell szülnöm, nehogy megfulladjon. Jött egy fájás, összeszedtem az összes erőm. Éreztem, hogy kicsúszott.
     6 óra alatt szültem meg. Felálltam, fejjel lefele fordítottam, hogy az orrából és szájából kitisztuljon a váladék.
     Egyből felsírt, megvártam, míg a köldökzsinórban megszűnik a lüktetés, utána elvágtam.
     Ráraktam a mellkasomra, hogy megnyugodjon. Simogattam.
     Láttam, hogy kislány, egy gyönyörű, egészséges kislány.
     15 perc múlva megszületett a lepény. Felálltam, megfürdettem, felöltöztettem, és megszoptattam. Elaludt. Szépen lezuhanyoztam, rendet raktam, mivel már kivilágosodott.
     Tudtam, hogy nagyobbik kislányom nemsokára felébred. Megcsináltam neki a reggelit. Telefonálni akartam, de nem volt erőm elmenni a fülkéhez. Fáradt voltam és gyenge, de feledhetetlenül boldog és büszke voltam, hogy egy gyönyörű kislánynak adtam életet.
     Így született meg a második kislányom szeptember 3-án.
     4-én tudtam lemenni édesanyámnak telefonálni.
     Kijött hozzám édesanyám. Időközben ő telefonált apukán feleségének, 1 órán belül mind a ketten ott voltak. Hívtak egy mentőt. Azzal beszállítottak bennünket a klinikára. A kislányomat megvizsgálták, a köldökét szépen ellátták. Kaptam egy kórtermet, ahol nyugodtan egyedül lehettem a gyerekekkel. Ott viszont az alatt az 1 hét alatt, amíg bent voltunk, volt időm gondolkodni rajta milyen könnyelmű voltam. Milyen borzasztó nagy volt a kockázat. De akkor, abban a pillanatban nem tudtam ilyenre gondolni. Időközben az albérletemet felmondták, mivel 1 gyerekkel adták ki az albérletet, nem kettővel. Nem tudtam más megoldást találni, be kellett adnom a csecsemőotthonba, míg találok albérletet. Hála istennek 1 héten belül találtam. Rendeződött minden. Ki szerettem volna vinni a gyereket 2 hetesen, mivel minden rendben volt. De a gyámhatóság nem engedte, azt mondták, ki kell vizsgálni, hogy nem volt-e más tervem a gyerekkel.
     Nem hittek nekem, hogy ez még álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy én megöljem. Én vagyok az, aki ezt mélységesen elítéli, és súlyosan büntetném, aki meg mer ilyet tenni.
     Nagyon sokat kellett harcolnom a gyerekért. 3 óránként jártam szoptatni, intézni a többi hivatalos dolgot, de a másik lányommal is kellett foglalkozni, hogy ne ő sínylődjön miatta. Nagy nehezen 5 hetes korában sikerült őt haza hoznom. Nagyon boldog voltam, hogy együtt a két gyerek és kezdhetem normálisan titkolózás nélkül élni az életem. A Forrás Segítő Szolgálattal tartottam én a kapcsolatot, de nem tudtam, hogy ők azok, akik engem emberszámba vesznek és segítenek. Így ismerkedtem meg egy borzasztóan aranyos, értelmes asszonnyal, Ildikóval.
     Ő volt az, aki ott beszélgetett velem, segített, lelki támaszt nyújtott. Mivel hiába nálam volt a gyerek, egyszerűen lelkileg megtörtem. Fájt a szívem, bánatos voltam. Ő volt az, aki ezt megértette, és a Forrás, hogy milyen nehéz és hosszú idő lesz, míg én lelkileg valamennyire megnyugszom.
     Mert felejteni ezt soha nem fogom. Hetenként találkozom vele, beszélgetünk. Nyugodt vagyok és a legfontosabb számomra, hogy boldog. Ő rajta keresztül segít bennünket az Alfa Szövetség pelenkával, és még amivel tud. Ők nem ítélnek el, segítenek, és számomra az a legfontosabb: embernek néznek. Hála istennek olyan helyre költöztem, ahol a főbérlőm segítségével, gondoskodásával nevelhetem a két gyereket.
     Nagyon szépen kérek mindenkit, aki ilyen csapdába esik bele, van lehetőség (amit én is csak utólag tudtam meg) arra, hogy akinek titkolnia kell a terhességét, segítséget kap. Van egy szalmaszál, amibe kapaszkodhat. Szeretném, ha egy kicsit megértenének engem is, senkinek nem kívánom, hogy keresztül menjen azon, amin én.
     Van lehetőség a segítségre! Kérek mindenkit, akinek ilyen problémája van, ne tartsa magába, ne szenvedjen, mert tudnak segíteni!
     A szüleim elfogadták a második unokát is és hála istennek, mind a kettőt szeretik, ami nekem borzasztó fontos.
     Köszönöm.
               Edit

(A történeten a helyesírási szempontokon túl semmit sem változtattunk.)

Batizi Ildikó
Hajdú-Bihar megyei Alfa-hang
hívószáma: (30)9541-007

© 1999, Magzatvédő Társaság