Két olyan országgyűlési felszólalást ajánlunk olvasóinknak, melyek egyikét a koalíciós pártok, másikát az ellenzék padsoraiból mondták el. Mindkettő felemelő példája annak, hogy az igazságkereső lelkiismeret szava mennyire egybecsenghet.

DR. FODOR ANDRÁS ATTILA (MDF)

     Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Mielőtt beszédem érdemi részéhez kezdenék, hadd kapcsolódjam egy gondolat erejéig Dénes János képviselő úr előbbi felszólalásához. Ő azt mondta: kár, hogy 1918-nál abbahagyta Balogh képviselő úr a statisztika folytatását. Én annyit mondanék, hogy 1920-tól napjainkig - tehát amikor Magyarország területe azonos volt - két harminchat éves periódusra osztva az eltelt 72 évet, megállapíthatjuk, hogy az első 36 évben - amikor pedig egy öldöklő világháború pusztított ezen a földrészen és Magyarországon - 1,8 mi!lióval több gyermek született Magyarországon, mint a második 36 évben.
     Tisztelt Elnök Úr! Tisztett Országgyűlés!
     Madách örök értékű látomásában, Az ember tragédiájában az első emberpár álombéli bonyongásai révén, megismervén az emberiség sorsát, Ádám a látottak feletti elkeseredésében odaáll a kétségbeesés szirtfokára, hogy levesse magát. Ha megteszi, vége az emberiség történetének még mielőtt igazából elkezdődött volna. A jövő reménytelen, látszólag nincs, ami megmentse Ádámot és vele az emberiséget, és mégis! Éva szavai - anyának érzem, ó Ádám, magam - nemcsak értelmetlenné teszi Ádám önpusztítását, hanem egy csapásra értelmet adnak az első emberpár, s ezzel az emberiség létének is.
     Képzeljük el azt a groteszk helyzetet, hogy Éva az anyaság hitvallása helyett azt mondja: "Válsághelyzetben vagyok, vesd le magad!" Ezzel a Téglásy Imrétől kölcsönvett fikcióval, remélem, jól tudtam érzékeltetni azt, hogy melyik felfogás szolgálja az emberiség jövőjét és fennmaradását.
     Tisztelt Képviselőtársaim! A miniszteri expozéban ugyan azt hallottuk, hogy nem kell eltúlozni ennek a törvényjavaslatnak a jelentőségét, én mégis azt mondom, hogy nemcsak a társadalom jelentős részét érdeklő és sokakat érintő kérdésről van szó, hanem olyan kérdésről - a magzati élet védelméről - készülünk törvényt alkotni, amely évezredek óta, mióta Mózes a hegyről lejőve a kőtáblára véste az isteni parancsot: ne ölj! - a legfőbb törvényt, az erkölcsi törvényt szabályozza. Az utóbbi négy évtizedben azonban, amikor a totalitárius diktatúra ideológiája minden értéket - így az erkölcsöt is - háttérbe szorított, a társadalom az értékvesztés állapotába került. Ettől kezdve napjainkig alacsony szintű - az alkotmánybíróság szerint formai okból, de az indokolásból leszűrhetően tartalmukban is - alkotmányellenes jogszabályok szabályozták a kérdést: nem a magzat jogvédelmét, hanem a terhességmegszakítást.
     Először fogja tehát a magzat jogvédelmét hazánkban az írott magyar jogrend részét képező törvény szabályozni.
     A tét nem csupán az, hogy milyen szabályozás lesz hatályban 1993. január 1-jétől, hanem az is, hogy a szabadon választott országgyűlés törvényerőre emeli-e az elmúlt évtizedek közel 15 millió életet a törvényesség leple alatt kioltó, embertelen, alkotmányellenes gyakorlatát, vagy igent mond az életre, és elutasítja azt.
     A további tét az, hogy a magyar jogfejlődés, mely követve a jogállamok gyakorlatát kiiktatta a halálbüntetést, vagyis az élet irányába fejlődik, megtorpan-e vagy további, igen jelentős lépést tesz ezen az úton.
     Szeretnék Lenkovics Barnabásnak A magzat élethez való jogáról című írásából idézni, amely a Magyar Tudomány 1990. évi 2. számában jelent meg. Lenkovics Barnabás, a halálbüntetés eltörlésére utalva kimondja: "Ha pedig a jog a legelvetemültebb bűnözőkkel szemben is emberséges, mennyivel inkább az kell, hogy legyen a létező legártatlanabb emberi lényekkel, a méhmagzatokkal szemben?!" A dolgok ez idő szerint nem kedveznek ez utóbbiaknak. Nem kedveznek, mert ahhoz elengedhetetlen lenne felhagyni a mindent politikai, sőt pártpolitikai kérdéssé züllesztés gyakorlatával, ideje lenne felhagyni az igazság, a tények elhallgattatásával, ideje lenne a társadalmat megismertetni a törvényalkotás alkotmányos lehetőségeinek határaival, és ennek ismeretében ideje lenne megbízható felmérésekre támaszkodva megismerni a társadalom véleményét.
     Azt kell hogy mondjam: ebből mi sem adatott meg az országgyűlésnek, sem a társadalomnak. A puszta felsorolás is hosszú lenne arról, mi mindent mulasztottak el és hallgattak el a közvélemény elől azok, akiknek a dolga a tanítás és tájékoztatás lenne. Az egészségügyi törvény 56. paragrafusa kimondja: "A lakosságot tudományosan megalapozott, rendszeres felvilágosító tevékenységgel egészséges életmódra" - később pedig így folytatja -"és az egészségügyi célkitűzések megvalósításában való tudatos közreműködésre kell nevelni." A törvény azt is megmondja, kinek a dolga lenne mindez. Idézem az 56. paragrafus (2) bekezdését: "Az oktatási intézményekben biztosítani kell a tanulóknak az egészséges életmódra nevelését, a felsőoktatási intézményekben pedig a képzés jellegének megfelelő egészségügyi ismeretek oktatását." Mielőtt tovább folytatnám, hadd kérdezzem meg: vajon eleget tettek-e az oktatási intézmények a törvényben foglalt kötelezettségeiknek? A tiszteletre méltó kivételtől eltekintve bizonyosan nem. Másképp hogy lehetne az az általános gyakorlat, hogy az iskolát elvégző fiatalok nem hallottak alapvetően a magzati fejlődésről, az élet értékéről, a felelős párkapcsolatról, annak lehetséges következményeiről, és mindezek összefüggéséről a terhességmegszakítással? Hogy lehet az, hogy a ma aktív orvosok többsége tanulmányai során nem hallott a hippokrateszi esküről, orvosi világszervezetek deklarációiról az élet védelmében: az 1948-as genfi, az 1970-es oslói, az 1947-es párizsi és az 1979-es melbourne-i deklarációról? Miközben a szülészeti osztályokon nem ismerik el az ott dolgozók igényét, jogát, hogy lelkiismereti okokból megtagadják a nem végszükségi indikáció miatt végzett terhességmegszakításban való közreműködést, és ezért sorozatos hátrányokat kell elszenvedniük - mint kiderült az alkotmánybíróság határozatából: alkotmányellenesen -, hogyan fordulhatott elő, hogy nagyon sok orvos bizonyára a társadalombiztosítási törvény vitája során, egyik orvos képviselőtársunk szájából hallotta először a hippokrateszi eskü hiteles szövegét, és benne a következő mondatokat: "Senkinek sem adok halálos mérget akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem mazata elhajtásához."
     Az egészségügyi törvény idézett paragrafusa imígyen szól a sajtó kötelességéről: "A sajtónak, a rádiónak, a televíziónak, a népművelési szerveknek és intézményeknek a feladatkörükből eredő tevékenységük során rendszeresen közre kell működniük a lakosság egészséges életmódra való nevelésében, és az általános egészségügyi műveltség színvonalának emelésében."
     Főhajtás és tisztesség mindazoknak, akik ebben a szellemben tevékenykednek, és kérem őket, ne vegyék magukra, amit most kénytelen vagyok mondani. Szeretném megkérdezni, kinek a dolga ebben az országban a tájékoztatás?
     De nem is ez az igazi kérdés, hanem az, hogy akinek a dolga, miért hagyta, sőt tevékenységével elő is segítette, hogy a leginkább érintettek, a nők abban a tévhitben legyenek, hogy az önrendelkezési jog azonos a magzati élet feletti rendelkezési joggal, vagy ahogy mostanában mondják, "szabad döntés" jogával.
     Vajon tud-e hiteles tájékoztatást adni minderről az, aki elhallgatja az alkotmánybíróság határozatának legfontosabb részét, vagyis a jelenlegi törvényalkotás korlátait? Nevezetesen arról van szó, hogy az említett határozat szerint sem a terhességmegszakítás betiltása, sem az indok nélküli terhességmegszakítás nem alkotmányos.
     Éppen ezért a határozat azt is kimondja, hogy a terhességmegszakításhoz elégségesnek talált indokokat a törvénynek feltételül kell szabni. Az indokokról is szól a határozat, mégpedig azt mondja, hogy meg kell felelnie az Alkotmányban foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmának, vagyis az indokok sem terhes anya és terhes anya, sem magzat és magzat között nem tehetnek hátrányos megkülönböztetést. Anélkül, hogy bonyolult értelmezési kérdésekbe bonyolódnánk, megállapíthatjuk, hogy a szabad döntés joga kizárólag a nő döntésétől függő, vagyis tulajdonképpen indok nélküli terhességmegszakítást jelent. Ez pedig az alkotmánybíróság határozata értelmében alkotmányellenes, tehát ilyen törvényt az Országgyűlés nem alkothat.
     Kedves magyar lányok, asszonyok! Önöket rútul rászedték azok, akik megpróbálták elhitetni önökkel, hogy az önrendelkezési jog szabad abortuszt jelent és azt, hogy a szabad döntés joga önöket alkotmányosan megilleti.
     Akik ezt harsogják - nem azokra gondolok, akik érveket hoznak fel, hanem akik egyszerűen csak ezt szajkózzák, vagyis tulajdonképpen önöket rászedték -, azokat csak az önök jövendőbeli szavazatai érdeklik igazán.
     Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az Országgyűlés egyetlen tagja sem akar egyetlenegy nőt, sem férfit megfosztani olyan jogától, ami alkotmányosan megilleti. Én magam javasoltam - és jó néhány képviselőtársam támogatott aláírásával -, hogy ez a törvény mondja ki a szülők jogát a családtervezésre. Ha az országgyűlés elfogadja, ez először történik meg a magyar jogtörténetben. Ez összhangban áll az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezmény 4. részének 16. cikk 1/e. pontjával.
     Szeretnék néhány szót szólni a nő jogának kérdésköréről, hiszen a törvényjavaslat is foglalkozik ezzel. Törvényeink szerint a jog csak akkor különbözteti meg a nőket a férfiaktól, amikor gyermeket várnak, akkor is elsősorban a gyermek védelmében.
     Szeretném megkérdezni, hogy miért nem tudhatják meg a magyar nők az alkotmánybíróság határozatának leglényegesebb és a törvényhozás lehetőségeit alapvetően meghatározó részleteit? Például azt, hogy jelenlegi törvényeink szerint is az államot "objektív életvédelmi kötelezettség" terheli. Vagyis "a magzat életének védelme annak megfoganásától kezdve állami kötelesség."
     Nem arról van tehát szó, hogy az állam valamiféle életfelfogást vagy világnézetet kényszerítene az emberekre, hanem arról, hogy a törvény kényszeríti az államot a már megszületettek védelmében is arra, hogy a törvény erejével általában is - és ne csak egyenként - biztosítsa az élet védelmét. A 12 magyar alkotmánybíró egyhangúan meghozott határozata szerint "az állam objektív kötelességéből az élet védelmére az következik, hogy az állam nem engedheti meg alkotmányosan az indok nélküli abortuszt."
     Ez lenne hát a szabad döntés joga, amiről az alkotmánybírósag egyhangúlag kimondta, hogy az alkotmányellenes, ezért az állam nem engedheti meg!
     Miért nem tudták meg az elmúlt 11 hónap alatt a magyar nők, hogy a terhességmegszakításhoz szükséges indokokat törvényi feltételül kell szabni?
     Ezek az idézetek azt jelentik, kedves képviselőtársaim, hogy az eddigi gyakorlat nemcsak jogalkotási, formai szempontból volt alkotmányellenes, hanem az idevonatkozó kormányrendelet és miniszteri rendelet tartalmilag sem felelt meg az alkotmányos feltételeknek.
     Sajnálatos módon ugyanazokat az érveket halljuk viszont ma is, melyekkel a korábbi törvénytelen gyakorlatot próbálták igazolni. Szeretnék emlékeztetni a Kádár-korszak szégyenletes "kicsi vagy kocsi" dilemmájára, azonban figyelmeztetnem kell arra is, hogy az ötlet nem eredeti. Kérem, hallgassanak meg elrettentő példaként egy idézetet!
     "A propaganda eszközeivel, a sajtó, a rádió, a film, a röplapok, kis füzetek, jelentések útján szüntelenül ezt kell sugallnunk a lakosságnak, mennyire káros, ha sok gyermeke van. Ki kell mutatni, mennyi pénzt emészt fel a gyermekek nevelése és mi minden másra lehetne ezt a pénzt felhasználni. Beszélni kell arról, milyen veszélyek leselkednek az egészséges nőre, amikor gyermeket szül stb. Emellett a legszélesebb körben propagálni kell a fogamzásgátló szereket, meg kell szervezni ezeknek a tömegtermelését. Ezeknek a szereknek és az abortusznak terjedését szabadjára kell engedni. Elő kell segíteni az abortuszállomások hálózatának kiépülését."
     Majd másutt így folytatódik az idézet: "Minél gondosabban folyik a terhességmegszakítás, annál nagyobb lesz a lakosság bizalma az abortusz iránt. Nyilvánvaló, hogy az orvosoknak is engedélyezni kell a terhesség megszakítását, mégpedig úgy, hogy ezt senki ne tekintse az orvosi etikába ütköző cselekménynek."
     Eddig az idézet, és bár tovább is lehetne folytatni, de ennyi talán elég arra, hogy kellően hasonlatosnak találtasson az elmúlt évtizedek hivatalos propagandájával. Az idézet az orosz nép életerejének megtörését szolgáló terv része és Martin Bormann utolsó naplójából való! Lev Bezimenszkij szerkesztésében kiadta a Kárpáti Kiadó Ungváron és a Gondolat Kiadó Budapesten 1976-ban.
     Ezek után fel kell tenni a kérdést, milyen törvényt kellene megalkotnunk? Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy az alkotmánybíróság határozatát messzemenően figyelembe kell venni. Ennek sarokpontjai a következők:
     A törvényhoró kimondhatja, hogy a magzat jogalany, ez esetben az élethez és emberi méltósághoz való jogát úgy kell kezelni, mint a már megszületett emberét. A jelenleg hatályos jogszabályok szerint a magzat jogalanyiságát visszamenőleg nyeri el, amennyiben élve születik.
     Akadékoskodásnak, a Polgári Törvénykönyv figyelmen kívül hagyásának érzem azt, hogy egyesek szerint az abortált magzatot is anyakönyvezni és temetni kellene. A magzat feltételes jogképessége ennek ellentmond, ugyanis, ha nem születik meg élve a magzat, nem jogképes.
     Itt szeretném megemlíteni, hogy a függő jogi helyzet egyoldalúan nem szüntethető meg. Szeretném ismét Lenkovics Barnabást idézni: "Nyilvánvaló ősi jogelv, hogyha egy alanyi jog keletkezése feltételtől függ" - a mi esetünkben ez az élveszületés -, "amíg a feltétel bekövetkezése függőben van, egyik fél sem tehet semmit, ami a feltétel bekövetkezése, illetve meghiúsulása esetére a másik fél jog át csorbítjia vagy meghiúsítja." Megjelent a Magyar Tudomány 1990. évi 2. számában.
     Természetesen ez a magzat függő jogi helyzetére is vonatkozik. Az értelmezési problémák kiküszöbölésére, a magyar jogállásnak a rendezésére egy új megoldást javasolok az országgyűlésnek. Egyrészt azért, mert az alkotmánybíróság határozata értelmében ebben a kérdésben állást kell foglalnia, másrészt azért, mert ez a megoldás kiküszöböli azt az értelmezési problémát, ami most fennáll, egyértelművé teszi azt, és biztosítja a magzat feltétel nélküli jogvédelmét.
     A javaslat annyiban új, hogy eltér a hatályban lévő megoldástól. Ugyanakkor mégsem új, mert Szászi István 1948-ban megjelent "A magyar magánjog" című munkájában részletesen kifejtette a magzat ideiglenes jogképességére vonatkozó elméletét. Eszerint a magzat jogképes, jogképessége általános, egyenlő és ideiglenes.
     Az általános jogképesség azt jelenti, hogy a magzat jogképessége nincs bizonyos jogokra korlátozva, az egyenlő jogképesség a Polgári Törvénykönyv 8. paragrafus (2) bekezdése szerint az életkorra, nemre, fajra, nemzetiséghez, felekezethez tartozásra tekintet nélküli egyenlőséget jelent. A jogképesség ideiglenessége új elem. Ez azt jelenti, hogy a magzat a fogamzástól kezdve feltétel nélkül jogképes, és ezt a fogamzásig visszamenőleg elveszti, mihelyt eldől, hogy nem születik élve.
     Az ideiglenesség az élveszületéssel szűnik meg.
     Képviselőtársaimmal, akik támogatják javaslataimat, azt kérjük, hogy az országgyűlés tárgyalja meg és egyetértése esetén fogadja el, vagyis iktassa törvénybe a magzat fentiekben javasolt jogképességét. Hatálybalépési időpontként azonban nem 1993-at, hanem - a fokozatosság jegyében - a 2000. év január 1-jét javasoljuk.
     Itt szeretném elmondani, hogy ezt a vitát, mely nem egyébről, mint egy tudományosan kétséget kizáróan bizonyított ténynek a jog általi tudomásulvételéről vagy semmibevételéről szól, valahogy hasonlónak érzem ahhoz, amikor a Kopernikusz és Galilei által igazolt heliocentrikus világképet az akkori felfogás nem volt hajlandó tudomásul venni.
     Szilárd meggyőződésem, hogy eljön az az idő, amikor az utókor ugyanolyan borzadállyal emlékszik vissza erre az időszakra, melyben az emberek születésük előtt elpusztították saját magzataikat, mint a geocentrikus világkép korára, vagy a spártai gyermekek letaszítására a Taigetosz hegyéről. Ne feledjék, az országgyűlés mai jegyzőkönyveit akkor már nem is a lehetséges választóink olvassák. Ezek a jegyzőkönyek dokumentumként rögzítik a mai kor szellemét.
     Legyen figyelmeztető, hogy Kopernikusz és Galilei esetében is az a felfogás bizonyult korszerűnek és értékállónak, amelyik a természettudományos álláspontot képviselte. Az országgyűlés úgy is dönthet, hogy a magzat nem jogalany. Ez esetben vagy megmarad a feltételes jogképesség, vagy valamilyen speciális státust hoz létre a törvényhozó, ez azonban nem védi jobban a magzatot, mint a feltételes jogképesség. Ekkor azonban az állam alkotmányban rögzített életvédelmi kötelezettsége védi a magzatot. Ez mérlegelési lehetőséget ad a törvényhozónak az anya önrendelkezési joga és a magzat életjoga között és a törvényhozóra bízza, hol húzza meg a határt ezen jogok között. Egyúttal azt a kötelezettséget is rója ránk, hogy kielégítően megindokoljuk, miért éppen ott húzzuk meg a határt, ahol majd ez megtörténik.
     Figyelembe kell vennünk, hogy az alkotmánybíróság szerint "az állam objektív életvédelmi kötelezettségéből az élet védelmére az következik, hogy az állam nem engedheti meg az indok nélküli abortuszt." Ezen a ponton van a legtöbb gondom a beterjesztett törvényjavaslattal. Azt ugyanis legalább kettő, esetleg három meggondolásból is alkotmányellenesnek tartom. Egyrészt a "válsághelyzet", vagy súlyos válsághelyzet lehetetlenné teszi az állam objektív életvédelmi kötelezettségének betartását, vagyis ellenőrizhető feltétel támasztását. Másrészt az indok nélküli magzatelhajtás tilalma kizárja a határidő modellt. A B változat pedig határidőmodell, és csak az első 12 hetes időhatáron belül van valami hasonló az alkotmányos indikációs modellhez. További kifogásként vetődhet fel a genetikai és teratológiai ártalmak esetében az ez okból nyilvánvalóan életképtelen magzatok esetét kivéve ahol az anyára nézve alkalmazunk pozitív megkülönböztetést, a javaslat az Alkotmány 70. paragrafusával összhangban meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik, mármint a magzatra nézve. Itt ugyanis egy statisztikai valószínűség bekövetkezésének elhárításáról, egyes módosítások szerint igen alacsony statisztikai valószínűség elhárításáról van szó. Az alkotmánybíróság szerint "az állam életvédelmi kötelezettsége nem névtelen statisztikai kockázat elhárítását vagy elosztását szolgálja, hanem egyedi magzat szándékos megsemmisítéséről van szó."
     Szeretnék az eljárási kérdésekről is néhány szót szólni. Itt is alapvető alkotmányossági problémákat érzek. Az alkotmánybíróság szerint az indok nélküli terhességmegszakítás alkotmányellenes. A törvényhozó által elégségesnek talált indokokat a törvény feftételéül kell szabni, ez következik az állam életvédelmi kötelezettségéből. A törvényjavaslat figyelmen kívül hagyja az indok nélküli terhességmegszakításra vonatkozó alkotmánybírósági megállapítást, amikor a válsághelyzet bevezetésével az indokok számának gyakorlatilag végtelenre emelésével indok nélkülivé teszi a terhességmegszakítást.
     A javaslat a válsághelyzet bizonyítási teher nélküli elfogadásával azt is figyelmen kívül hagyja, hogy az állam életvédelmi kötelezettségéből kifolyólag az indokokat a törvény feltételéül kell szabni. Ezért, ha nem is bizottság, de a törvény által előírt feltételek teljesítését tanúsító, a magzat érdekeit képviselő személy jelenléte véleményem szerint nem nélkülözhető!
     Ezért javaslatot teszünk a Polgári Törvénykönyv 10. paragrafusa alapján a magzat érdekét képviselő gondnok bevonására az eljárásba. Eszerint "A gyermek részére már megszületése előtt gondnokot kell kirendelni, ha ez jogainak megóvása érdekében szükséges, különösen, ha a gyermek és törvényes képviselője között érdekellentét van."
     A normaszöveg alapján nem kétséges, hogy a gondnok mellőzése törvénytelen! Meg kell jegyeznem, hogy általában úgy szokták értelmezni, hogy az csupán vagyonjogi kérdésekre vonatkozik, ilyen utalás azon ban a Polgári Törvénykönyvben nincsen, sőt a terhességmegszakítás tipikusan olyan eset, amikor a törvényes képviselő és a gyermek között az érdekellentét fennáll.
     Nem mellékesen szeretném felhívni szíves figyelmüket arra, hogy a Polgári Törvénykönyv szövege itt gyermekről tesz említést.
     Tisztelt Országgyűlés! Nem hagyhatom szó nélkül azt a súlyos dilemmát, mely súlyos lelki teherként nehezedik a képviselőkre a magzati élet védelméről szóló törvény tárgyalásakor. Nem csupán arra gondolok, hogy vagyunk néhányan, akiknek vallási meggyőződésével még az A változat sem egyeztethető össze, ugyanakkor tudjuk, hogy törvényhozóként az alkotmánybíróság által megszabott keretek között kell maradnunk.
     A legnagyobb dilemmát az okozza, hogy miként oldható meg egy törvényben a magzat és az anya azonos szintű jogvédelme? Hogyan valósítható meg a magzat életének védelme és az anya önrendelkezési jogának megvalósítása? Javaslatainkkal arra törekedtünk, hogy az anya számára és támaszul az anya mellett ott lévő apa számára a törvény szabja meg a feltételeket.
     Végül, mint törvényhozók, nem mehetünk el a társadalom felfogása mellett. Ha világosan látjuk is, hogy a tömegkommunikációban, sőt itt, az országgyűlésben is szándékosan eltorzított adatok nem tükrözik a társadalom fetfogását, mégis látnunk kell, hogy a társadalom legalábbis megosztott. Erre való tekintettel azt javasoljuk, hogy az országgyűlés foglaljon állást a magzat jogalanyisága kérdésében. Bárhogyan dönt is azonban, tegyen további lépéseket az élet tisztelete irányában, mondjon igent az életre! A döntés eredményét javaslataink elfogadása esetén azonban a társadalom szemléletének változásával összhangban fokozatosan léptesse életbe.
     Végül az utolsó szó jogán kapjon lehetőséget a magzat véleménye kifejtésére. A most hallható 8 hetes és két napos magzati szívdobogás jusson mindannyiunk eszébe, amikor döntünk a magzat sorsáról. Azt mondja, mondj igent az életre!

MÉCS IMRE (SZDSZ)

     Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Elöljáróban szeretném tisztázni, hogy milyen minőségben, kiknek a nevében Szólalok fel ebben a hallatlanul fontos, mindnyájunk origóját érintő, mégis nagyon-nagyon keserű kérdésben. Elsősorban saját magam és feleségem, Magyar Fruzsina nevében, valamint gyermekeim élete jogán, s mindazon képviselőtársaim és magyar polgártársaim helyeslésével, akik életpártiak. Ugyanakkor tisztázó szándékkal le kell szögeznem, hogy öt képviselőtársam beterjesztett törvényjavaslata a terhességmegszakításról sem tükrözi a szabaddemokraták hivatalos álláspontját, bár úgy terjedt el, mint az SZDSZ törvényjavaslata.
     Mivel a törvény tárgya alapvető világnézeti és erkölcsi kérdéseket érint, képviselőcsoportunk - helyesen - úgy döntött, hogy minden tagja saját lelkiismerete szerint járhat el.
     De felszólalásomra az is késztetett, hogy a lakosság több mint 25%-át kitevő fiatalkorúak, a gyermekek és az ő nevelésük terhének javát viselő családok arányos érdekképviselete nem megoldott, vagyis a gyermeket nem akarók vagy csupán egy gyermeket akarók vagy vállalók, az abortuszra küldők és menők aránytalanul nagyobb képviselethez jutnak, mint a nagycsaládosok -, holott a társadalom hosszú távú érdekeit leginkább az utóbbiak szolgálják, kellő mértékű társadalmi támogatás és befolyásolás nélkül.
     Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette a terhességmegszakításra vonatkozó kormányrendeletet, és kötelezte a magyar Országgyűlést, hogy ez december 31-éig törvényben rendezze a kérdést. A verdikt egy felkészületlen, erkölcsileg és felelősségvállalás tekintetében elkényelmesedett társadalmat és ugyancsak felkészületlen, túlterhelt Parlamentet kötelez határozott döntésre olyan kérdésben, amely sehol a világon kielégítően meg nem oldott. Lehetne azt mondani, hogy az Alkotmánybíróság túlterjeszkedett hatáskörén, vagy azt eleink túl tágra szabták, de tisztelnünk kell álláspontját, hogy az élet legalapvetőbb kérdésében: a lenni vagy nem lenni, az életre hívni vagy életben hagyni problémájában a társadalom és az egyén viszonyát a legmagasabb szinten, törvényben kell szabályozni.
     E törvényben keveregnek az emberi élet legfontosabb alapproblémái: az eredet, a keletkezés misztériuma, az emberi felelősség, felelőtlenség, gondatlan és erkölcstelen magatartások, primitív érdekek, beszűkült ítéletek halmazatában. A filozófia legalapvetőbb kérdése, hogy mik vagyunk és miképpen lettünk. Az élővilág és az emberi nem fejlődése során a biológiai kiválasztási törvények érvényesülésével kialakult megújulásunk trendje. A férfi és a női sejtek találkozása folytán egy új lény jön létre, amely - vagy aki - hasonlít az életadókhoz, de mégis más, önmaga, meg nem ismételhető lény: emberi lény. Ez a lény a nő testében, azzal összekötve, de attól el is különülve fejlődik, kölcsönhatásban egy másik szervezettel, onnan védelmet és tápot nyerve. Ez a folyamat a természeti törvények alapján harmonikus, ugyanakkor az életképtelen egyedeket a természet kiszelektálja és eltávolítja az anya testéből.
     Az ember igen sokszor beavatkozik a természet rendjébe, a természeti folyamatokba. Ezt önmagában nem lehet elítélni, hiszen a mai civilizáció számtalan kérdésben befolyásolja és módosítja a természeti feltételeket és folyamatokat. A kérdés az, hogy beavatkozhatunk-e önmagunk keletkezésének folyamatába és milyen mértékig. Konkrétan: megszakíthatjuk-e az anyaméhben fejlődő magzat életét?
     A magzat a természetes folyamat során el is pusztulhat, de ilyenkor a kegyetlen biológiai mechanizmusok a kiválasztás elvét prezentálják, és eredmény mindig a kiválóbb életminőség felé mutat. A művi abortusz csak a legritkább esetben tölti be ezt a feladatot: kiváló, életképes egyedeket pusztítanak el - a magzat tulajdonságától teljesen függetlenül. Le kell szögeznünk, hogy a terhesség mesterséges megszakítása brutális, durva és embertelen dolog: elpusztítanak egy minden mástól különböző emberi életet, mielőtt ez a bármelyikünkkel és mindannyiunkkal azonos filozófiai értéket jelentő lény saját, önmagára vonatkozó akaratát ki tudná nyilvánítani.
     Tragédia, hogy ennek a lénynek az elpusztítását nem gonosz és idegen erő kezdeményezi, hanem az az emberi személy, akihez a legközelebb áll, akihez a legjobban hasonlít, akinek a teljes biológiai, lelki és érzelmi felépítése éppen az ő védelmére van kitalálva, akinek minden sejtje és biológiai folyamata az ő fogadására van beprogramozva; az a személy akarja elpusztítani, aki a legjobban tudná szeretni, akinek csakis szeretnie volna szabad. Iszonyatos meghasonlás ez, olyan trauma, amely primer módon az ismeretlen, de velünk egyenrangú homunculust, szekunder módon egy szerencsétlen nőt - a potenciális anyát -, az apát, de végső soron valamennyiünket érint.
     Halálos ítéletek százezrei születnek - bíróságok és méltányos eljárás nélkül, az emberi élet értékéhez képest nevetséges, csekély, primitív, önző indokokkal. Ki védi meg ezt a lényt a saját anyjával szemben? Apja, akitől tulajdonságainak és életének a felét kapja? Közelébe sem kerülhet a döntésnek, meg sem hallgatják, nincs joga megvédenie magzatát. Csak kötelességei vannak, ha úgy döntenek - rajta kívül-, hogy a kicsi életben maradhat, akkor tartsa el, de különben semmi beleszólása sincs a legalapvetőbb döntésbe. Azt hiszem, a nemek egyenjogúságának alkotmányos alapelveivel összeférhetetlen, hogy az apákat teljesen kiszorítják a magzat megvédésének jogából.
     A férfiak és nők természetes egyesülésének eredendő természeti célja az utódok nemzése. Egy ilyen kapcsolatból természetes, hogy gyermek keletkezhetik. Ha a férfi vagy a nő, avagy együtt nem akarnak gyermeket, ehhez joguk van -, de akkor védekezniük kell, meg kell akadályozniuk az új élet keletkezését. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az örömökről is le kellene mondani.
     Emberhez méltatlan magatartás, hogy ezzel nem törődve vagy később brutális módon elpusztítják az új életet. Felelősséggel tartozunk egymásért: a társadalmi együttélés korlátozza a szabadságot. A szabadság nem más Hegel szerint, mint a szükségszerűség belátása. Nem lehet korlátlan rendelkezési jogunk mások élete felett. Éppen eléggé csodálatos és kellően fel nem fogható, hogy új életeket tudunk kezdményezni: ez isteni tulajdonság, az alkotás társaivá válunk - de a pusztítás ördögi dolog.
     Egy autóstoppolásért, akit könyörületből felveszünk az autónkba, a jog szerint teljes felelősséggel tartozunk: ha bajt okozunk neki, élete végéig fizethetjük a kártérítést. Út közben, ha meguntuk, nem dobhatjuk ki a robogó autóból. Miért nem magától értetődő, hogy a megfogant magzatért azok, akik létrejöttét elősegítették, felelősséggel tartoznak?
     A társadalmi együttélés kompromisszumokkal és felelősségvállalásokkal jár. Nem kockáztathatjuk mások életét. Miért a magzati élet lenne ezen általános szabály alól a kivétel? Meg vagyunk győződve, hogy 50 vagy 100 esztendő múlva az emberiség ugyanúgy el fogja ítélni a magzatelhajtást, az abortuszt, mint ahogy ma elítéljük az emberevést, a kínvallatást, a rabszolgaságot, a kivégzést: "brutális", "embertelen" és "megengedhetetlen" minősítést fog kapni, és akik ma az abortusz mellett érvelnek, azoknak az érvein el fognak szörnyülködni. Ne feledjük: a múlt században az Amerikai Egyesült Államok déli államaiban rabszolgaság volt, a rabszolgák életének csak pénzbeli értéket tulajdonítottak; a század elején még élt a kannibalizmus a földön és a misszionáriusok csak fokozatosan tudták a bennszülötteket leszoktatni az emberevésről - ma elborzadunk ezen, de a múlt század végén egy rabszolgafelszabadítónak vagy az emberevés ellen küzdő purifikátornak szembe kellett ezekkel néznie, ahogy nekünk most szembe kell néznünk a magzatelhajtás, az abortusz problémakörével.
     A halálbüntetést a magyar társadalom nagyobbik fele a közvéleménykutatások szerint visszaállítaná. Körülbelül olyan arányban, ahogy megengedné az abortuszokat.
     Október 27-én reggel a kisfiam kapcsolgatta a tv-t, s a Reggel adásában éppen a filozófus azt bizonygatta, hogy legalább a magzat 12. élethetéig ki kell tolni az anya döntési jogát. S átkapcsolt a Nap TV adására, ott pedig állatvédők, nemes idealista állatvédők azért küzdöttek és harcoltak, hogy a halálba menő állatoknak megkönnyítsék a pusztulást, a stresszt, és rettenetes képsorokat mutattak a vágóhidakról és a mészárszékekről.
     Sajnos a Reggel filozófusának eszébe sem jutott, hogy legalább állatoknak tekintsük ezeket a kis embertestvérkéinket, ezeket a kis homunculusokat, és megóvjuk a szétdarabolásuk és elpusztításuk során a fájdalomtól. Ha már embernek nem tekintik őket, legalább a nem létező állatvédelmi törvényt terjesszék ki rájuk.
     Nem sokkolni akarom a tisztelt Házat, de ha figyelmesen elolvasták a javaslatot, a javaslat szerint a terhesség megszakítható annak időtartamától függetlenül, ha a nő életét veszélyezteti és a 20. hónapig, ha önmaga legalább 50%-os valószínűséggel... (Közbeszólások: Hónapig.) Tessék? (Közbeszólás: 20. hét.) Mit mondtam? (Közbeszólások: Hónapot.)
     Bocsánatot kérek: 20. hétig, ha önmaga legalább 50%-os valószínűséggel - ez a feldobott pénz, a fej vagy írás valószínűsége - genetikai ártalmaknak van kitéve.
     Az abortusz barbár és embertelen. Legbelsőbb álláspontunk szerint csak egyetlen esetben engedhető meg, ha az anya élete van veszélyben, de akkor is csak az anya hozzájárulásával. Tudom, hogy most meghökkennek, hiszen ez szigorúbb mentalitás, mint a törvényjavaslat szigorúbbnak nevezett a) változata, amely a magzati élettel összeegyeztethetetlen rendellenessége esetén, vagy ha a terhesség bűncselekmény következménye, megengedi az abortuszt.
     Mindkét esetben ugyanis ártatlan lényeket sújthatunk halálbüntetéssel. Az életképtelenség nem állapítható meg egyértelműen. Jelentős valószínűsége van annak, hogy életképes embert pusztítunk el. Zárójelben jegyzem meg, hogy inkább pusztítsunk el egy egészséges emberkét, mintsem hogy kodcáztassunk egy esetleg beteg gyermeket, akit a természet nem szelektált ki? Vajon istenként meg tudjuk-e ítélni ezt a helyzetet? Nem kellene a társadalomnak mégis csak vállalnia ezt az ismert statisztikai arányú és mértékű kockázatot?
     A másik: a bűncselekményből fogant gyermek nem tehető felelőssé apja vétkéért. Ez a legalapvetőbb erkölcsi elveinkkel ellenkezik. Ugyanakkor nem kötelezhető az áldozat anya sem, hogy a bűncselekménnyel rákényszerített gyermeket fölnevelje. De elpusztítani sem lehet ezt az ártatlan lényt. A társadalomnak kell átvállalnia a felelősséget a bűnelkövetőtől, hiszen azt felelősségre vonja, és gondoskodni kell a megszületett gyermekről. Az erkölcsi törvények mindig a közösség, a társadalom, a néptörzs távlati integráns érdekeit képviselik. Ezek a hosszú távú érdekek a legfontosabbak. Ez világos és tiszta álláspont, amelyet magunkra nézve kötelezőnek tartunk. Megtehetjük-e, hogy ezt mindenkire nézve megköveteljük? Azt kell mondanom, távlatban igen, de most azonnal nem.
     Ismert a sokkoló példa: az ENSZ Egészségügyi Világszervezete óriási erőfeszítésekkel, sok lelkes és tiszta ember közreműködésével leszorította a Fekete-Afrikában a csecsemőhalálozás arányát. Nem haltak meg a csecsemők, de azután éhen haltak 6-8-10 éves korukban. A tanulság kézenfekvő: semmilyen nemes, idealista intézkedés nem hozható meg a teljes rendszer átgondolása és gondoskodása nélkül. Nem lehet kardinális problémákat csak részleteiben megoldani. Sokszor idealizmusunkkal nagyobb bajt okozhatunk, mintha nem segítenénk. Nyilvánvaló, nem az a megoldás, hogy állítsuk vissza a gyermekhalandóságot, hanem gondoskodni kell a megszületett gyermekek felneveléséről. Azt hiszem, hogy ez a mi feladatunk is, hogy rendszerben gondolkozzunk. Első lépés az erkölcsi szellemiség helyreállítása, az, hogy a gyerekeket szeressük, várjuk, és kívánjuk. Lehetetlen az, amit gyakorló szülőként tapasztaltam a munkahelyeken, hogy mikor terhes lett valaki, az volt az első kérdés: megtartod? Nem az volt a természetes, hogy gratulálunk, hogy életben maradt, hanem az, hogy megtartod-e? Ezt a szellemet kell először visszaszorítani, és ez nem törvényhozási feladat. Ez az egész társadalom feladata. Amíg ezt a szellemet nem tudjuk helyreállítani, addig bizony a kényszerítő intézkedések hatástalanok, vagy visszájára fordulnak.
     Biztosítani kell a társadalmi környezetet, az anyagi alapokat. És nem akarom fölhasználni most ezt a törvényjavaslatot - mert sokkal komolyabb dolog -, hogy támadjam a kormányt. De vajon belefér-e ebbe a mentalitásba a családi pótlék megadóztatásának a gondolata? Nem akarom támadni, csak mondom. Ha védeni akarjuk a gyermekek életét, akkor eszünkbe sem juthat ilyesmi. Tehát itt kell kezdeni a magzati élet védelmét, és nem szavakban, nem tiltásokkal. A gyermeknevelés eminens közérdekűségét ki kell mondani, és mindent alá kell ennek rendelni. Ebben az államnak feladatai és kötelmei vannak, és csak a legutolsó feladat -, ha mindez teljesült - a törvényi tiltás bevezetése.
     Úgy gondolom, hogy a társadalom is nagyon sokat tehet, hiszen nincs hónap, hogy ne olvasnánk elpusztított megszületett csecsemőkről. Nincsenek szervezetek, nincs olyan közszellem, amelyik befogadná ezeket a gyerekeket. Valamikor a középkorban a kolostorok kapuján egy forgó ablak volt, ahova betették a gyerekeket és utána gondoskodtak róluk. Hol van ilyen - mai értelemben vett - forgó ajtó, ahova a szerencsétlen anya letehetné a gyerekét? Mikor ezrek, ha nem tízezrek várnak gyerekekre, és szeretnének nevelni. Az iskolában kell kezdeni, sőt az óvodában a nevelést. Nem lehet fölemelni a gyógyszerek árát, amelyek elősegítik a védekezést. Óriási feladatok ezek, és ezeket a feladatokat kell először megoldanunk, ha ezt a rettenetes járványt - az abortuszjárványt - le akarjuk küzdeni.
     Ismert a másik példa is. Megint nemes idealisták a 20-as években Amerikában teljes alkoholtilalmat vezettek be. Mi lett ennek a nemes idealista kezdeményezésnek az eredménye? Létrejött az amerikai alvilág, a szervezett alvilág, a maffia. Ha mi most rögtön keményen tiltjuk az abortuszt, megjelenik az egészségügyi alvilág, ahogy ez megjelent az 50-es években is, és ismét szerencsétlen emberek, nők kerülnek méltatlan helyzetbe, szerencsétlen nők egészsége romlik, méghozzá kontrollálhatatatlanul, kezelés nélkül és ellenőrizhetetlenül. Nem is beszélve ennek az egésznek a szociális hátulütőjéről, amit már sokan kifejtettek.
     Rettenetes erkölcsi dilemma előtt állunk. Tudjuk a tisztességes megoldást, mégsem állhatunk ki mellette, mert akkor sok szerencsétlenséget okozunk. Különösen nehéz nekünk, törvényhozóknak a lelkiismeretes magatartás. Hogy nézzek a gyerekeim szemébe, hogyha igent mondok az abortuszra? De hogy nézek mások szemébe, ha most keményen megtiltom és megtiltásra szavazok.
     Legjobb és legegyszerűbb volna kimaradni ennek a törvénynek a megalkotásából, de ez Gyáva dolog lenne, ez megfutamodás és azt bizonyítaná, hogy alkalmatlanok vagyunk a törvényhozásra. Igenis, szembe kell néznünk a helyzettel és tudomásul kell vennünk, hogy időnként rossz és rosszabb között kell választanunk, és a vélt kisebb rossz mellett kell döntenünk és vállalnunk kell ezt a rettenetes döntést.
     De ezt csak a következő kompromisszummal tudom a magam számára elfogadni: ki kell jelenteni, keményen deklarálni, hogy az abortusz barbár, embertelen dolog, csak átmenetileg, időben egyre szigorodó megszigorításokkal tűrhető meg, szigorú feltételek betartása mellett.
     Figyelmeztetni kell a törvényben az érintetteket, hogy készüljenek fel a törvény megszigorodására! Írjon elő a törvény feladatokat az állam számára és tűzzön ki célokat a társadalom elé! Követelje meg a gyermekek fogadására alkalmas környezet kialakítását! Határozza meg a törvény azokat a peremfeltételeket, amelyek teljesedése után ki kell mondani a megfogant élet teljes körű védelmét, teljes jogképességét és ki kell terjeszteni az emberi jogok teljességét a magzatra, és az abortuszt meg kell tiltani, az anya életét veszélyeztető helyzettől eltekintve.
     Csak ilyen módon lehet ezt az ördögi kört megszakítani, az embereket felelősségteljes magatartásra késztetni és a magzatok elpusztítását visszaszorítani.
     Módosító javaslatokat kívánunk benyújtani, amelyek a Gondolatok jegyében fogantak, és a részletes vitában fogjuk ezeket előadni. Köszönöm, hogy meghallgattak! (Nagy taps.)

© 2001, Magzatvédő Társaság