Evangélium:

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
Jn 13,1-15

 
Elmélkedés:

A szeretet tettei

Az egyik plébánián évek óta minden hétvégén a programok után ugyanaz az idős asszony szokott rendet tenni, elmosogatni, takarítani. Csendesen, feltűnés nélkül végezte mindig ezt a szolgálatot, fizetést sem kért érte. Olyan régóta az ő feladata volt ez, hogy már senki nem emlékezett rá, hogy melyik korábbi plébános kérte meg rá. Egy alkalommal a rendet és tisztaságot látva a plébános megköszönte munkáját majd pedig megkérdezte tőle: „Miért csinálja?” Az asszony csak ennyit mondott: „Ez nekem olyan szolgálat, mint Jézusnál az apostolok lábának megmosása. Így közelebb vagyok Jézushoz.” A „lábmosás”, a szolgáló cselekedet nem mindig nagy dolgokban történik, hanem ott van a csendes háttérmunkában, amiről senki nem tud, csak az Isten. De ezekből a cselekedetekből épül az Egyház, amelynek minden korban a szolgálat a küldetése.
Ma, nagycsütörtök estéjén, az utolsó vacsorára emlékezünk, amelyen Jézus nem nagy szavakkal, hanem cselekedeteivel tanít. Nem elvont tanokat magyaráz, nem újabb gyógyításnak tanúi az apostolok, hanem egy egészen más csodával, a kenyér és a bor átváltoztatásával nyűgözte le tanítványait. Előbb azonban letérdel eléjük és megmossa a lábukat. A Mindenható, a világ Ura vizet önt egy tálba, kötényt köt és szolgává válik. Cselekedete nem egyszerűen egy szép gesztus, hanem az evangélium lényegét mutatja be: a szeretetet, amely nem uralkodni akar, hanem szolgálni. A szeretetet, amely nem a maga kényelmét keresi, hanem a másik javát. A szeretetet, amely cselekszik, lehajol, és nem fél attól, hogy „túl alacsonyra” száll.
Péter tiltakozása – „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” – talán a mi ellenállásunkat is tükrözi. Nehéz elhinni, hogy Isten ennyire közel akar jönni. Nehéz elfogadni, hogy Jézus nemcsak nagy tanító és erkölcsi példakép, hanem olyan Úr, aki lehajol a poros életünk mellé, és megtisztít minket. A lábmosás nem csupán szertartás, hanem az alázat szentsége. Jézus ezzel mutatja meg, mit jelent szeretni „mindvégig”, azaz egészen a kereszthalálig.
A nagycsütörtöki este egyszerre meghitt és drámai. E baráti vacsorán a szeretet és az árulás, a közelség és az elválás pillanatai keverednek. Jézus azonban minden mozzanatot világosan lát, tudja, honnan jött és hová megy. Ez a belső bizonyosság adja neki azt a szabadságot, hogy teljesen odaadja önmagát, akkor is, amikor az apostolok értetlenül figyelik őt.
A lábmosás gesztusa nem marad meg az utolsó vacsora termében. Jézus ezt mondja: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Ez nem csak a papság, a szerzetesek vagy a „szentek” feladata. Ez minden tanítvány kötelessége. Minden keresztény közösség, család, baráti társaság akkor lesz hiteles, ha tagjai le tudnak hajolni egymás elé és az idegenek elé, tehát ha az uralkodás helyett a szolgálatban keresik és találják meg hivatásukat.
Nagycsütörtök estéjének különleges megvilágítást ad az Úr másik szeretetből fakadó cselekedete, az Eucharisztia alapítása. Az utolsó vacsora az Oltáriszentség születésnapja. Itt mutatja meg Jézus, hogy a kenyér és a bor nem szimbólum, nem jelkép csupán, hanem valóságosan az ő odaadott teste és kiontott vére. Az az isteni szeretet, amely lehajolt a lábmosásban, ugyanaz, amely az Oltáriszentségben nap mint nap nekünk adja önmagát. Ahogyan az Úr magát megtörte és szétosztotta, úgy kell nekünk is magunkat odaajándékozni másokért a szeretet csendes, hétköznapi tetteiben.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus, aki letérdeltél tanítványaid elé, és megmostad lábukat, taníts engem is igazi alázatra. Taníts lehajolni másokhoz, különösen azokhoz, akiket nehéz szeretnem! Ne engedd, hogy a szolgálatot megalázónak érezzem, hanem add, hogy felfedezzem benne a szabadságot és a boldogságot, hogy örömmel szolgáljak embertársaimban neked! Törd meg bennem a gőgöt, az önzést és a kiváltságos helyzetekhez való ragaszkodást! Formáld szívemet a te szíved szerint, hogy merjem megtenni a talán kicsinek tűnő, de szeretetből fakadó tetteket! Add, hogy ne csak a szavaimmal, hanem az egész életemmel tanúskodjam rólad! Te, aki valóságosan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben, az Oltáriszentségben, segíts, hogy én is kenyérré váljak, odaadjam magamat mások számára!