2018. augusztus 19. – Évközi 20. vasárnap

Evangélium:

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”
Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,51-59

 
Elmélkedés:

Krisztus teste
A Jézus által adott élő kenyérről szóló beszéd harmadik részletét olvassuk a mai evangéliumban, amely tanítás a csodálatos kenyérszaporítás után hangzott el. Jézus legfontosabb kijelentése itt hangzik el: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital.”
Az elmúlt két vasárnapon már elmélkedtünk a szentmiséről és a szentmisén való részvétel helyes módjáról. Most e gondolatokat folytatva elmélkedjünk az Istennel való csodálatos találkozásról, a vele való titokzatos egyesülésről, a szentáldozásról. A szentmise alkalmával a szentáldozást két cselekmény és egy sajátos mozzanat előzi meg. Az első cselekmény az Úr imádsága, a Miatyánk közös elimádkozása. A közösség a szentmisét végző pappal együtt imádkozik az Atyához. Ekkor már valóságosan köztünk van az átváltoztatott kenyérben és borban az Úr Jézus, aki velünk együtt imádkozik. A szentmisének ebben a részében mi válaszolunk Istennek, mi válaszolunk az ő szeretetére, amely válasz nem lehet más, mint hogy kifejezzük Isten iránti szeretetünket. Ennek szóbeli kifejezése a Miatyánk. Ezután jön a második cselekmény, a békerítus, amely annak kifejezése, hogy embertársainkat, a közösség valamennyi tagját is szeretjük. Az egymással való kiengesztelődés, a szeretet és a békesség Krisztustól jön, ő a forrása békességünknek. Ezért mondja a pap: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor.” A béke, a testvéri szeretet nem magától teremtődik meg a közösség tagjai között, hanem annak forrása maga az Úr Jézus. E két cselekmény után következik a kenyértörés sajátos, jellegzetes mozzanata. A hívek talán nem is figyelnek fel a miséző papnak erre a mozdulatára, hiszen közben az Isten Báránya éneket éneklik, mégis nagyon fontos pillanat ez. A keresztények már a legkorábbi időkben „kenyértörésnek” nevezték a szentmisét. A jeruzsálemi hívek életét bemutatva Szent Lukács evangélista a következőket írja: „A kenyértörést házanként végezték, és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket” (ApCsel 2,46). A kenyértörésnek egyrészt gyakorlati oldala van, a kenyeret meg kellett törni, darabokra kellett törni, hogy szét lehessen osztani, s abból a közösség valamennyi tagja ehessen egy darabot. Másrészt jelképes cselekedet ez. Krisztus teste megtöretett a kereszten, ennek az egyetlen áldozatnak érdeméből nyertük el mindannyian a megváltást. A pap megtöri az átváltoztatott kenyeret, hogy az egyetlen kenyérből részesülhessenek a közösség tagjai, akik a szentáldozással, azaz az egy kenyérből való táplálkozással kifejezik eggyé tartozásukat.
Mindezek után következik a szentáldozás. A pap (és a hívek nagyobb létszáma esetén a segédkezők) kiosztja a megtört kenyeret, Krisztus testét. A hívek egyszerű kenyeret ajánlottak fel, most pedig visszakapják azt, de már átalakulva, átváltozva. Nem közönséges kenyér, hanem valóban Krisztus teste, s erről való meggyőződésüket, hitüket fejezik ki az „Ámen” szóval a szentáldozáskor. Szentségi találkozás, bensőséges egyesülés ez az Úr Jézussal, aki önmagát adja nekünk az Oltáriszentségben. Bár nem vagyunk rá méltók, az Úr szeretetből nekünk adja önmagát, hogy eljussunk az örök életre.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár kéréseink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád: adj meg mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk! Köszönjük, hogy nekünk adod magadat az Élő Kenyérben, az Oltáriszentségben. Örömmel fogadjuk el a te csodálatos és örök életet biztosító ajándékodat.
 
>>> Vissza a főoldalra